Perfect Sky. 6 - Healing Wounds

„Kiérve a srácokkal, meglátom Julietet. Elszakad bennem minden, és odalépve hozzá keverek le neki, egy hatalmas pofont.

- Te kétszínű büdös kurva, takarodj az életemből, és ha még egyszer ide mered tolni a képed, esküszöm megöllek! – ordítom idegesen.

- Mi a francról beszélsz?! – sikítja az arcát fogva.

- Elvesztettem miattad a húgomat! Nézd meg mi lett belőle! – mutatok a húgomra és továbbra is, ordítozok de már könnyes szemmel.

- Mit keres ez itt? – lepődik meg majd undorodva végig, néz a húgomon, mikor is nálam végképp szakad a cérna, és szó szerint kidobom a lakásból.

A húgom könnyes szemmel néz rám, majd lassan lebaktat a lépcsőn, Vegasszal az oldalán. Ahogy odaér hozzám, szorosan megölelem, és olyan dolog történik, amire mindannyian szinte lesokkolunk.”

* * *

- A… Andy… - szólal meg a húgom halk, erőtlen hangon.

- Tex… - nézek le rá az arcára simítva szemeimbe újra könnyek szöknek, ahogy látom arcát. Fájdalom és gyötrelem tükröződik róla. Egy megtört lélek lakozik benne, amit magam sem tudom, hogy fogok feléleszteni.

- Sajnálom… - suttogja.

- Én sajnálom! Istenem Texas ne haragudj. Bocsáss meg – ölelem magamhoz. – Tehetek érted valamit?

- Éhes vagyok… - mondja halvány mosollyal az ajkain. - Szar kaja volt bent.

Könnyes szemmel elkezdek nevetni, majd még egyszer megölelem.

- Mit kérsz? Vagy menjünk el valahova?

- Mekibe – mondja halkan.

- Irány a meki! – kiált fel diadalmasan CC.

- Most komolyan velünk akartok jönni? Szerencsétlen audimat nem tömegszállításra gyártották! – mondom a fejem fogva.

- Felmegyek öltözni – mondja a húgom, mire én mosolyogva bólintok. Nézem, amint felmegy Vegasszal.

Miután a húgom felöltözött, sóhajtva jött le. A ruhái, ami mindig feszültek rajta, most lógnak rajta, mint egy kisgyereken, aki az anyja ruháit próbálgatja. Összeszorult a szívem, ahogy ránéztem.

- Maradjunk inkább itthon? – kérdem ránézve.

- Nem. Ilyen vagyok, nem érdekel más, mit gondol… - mondja. Mindig is nagy akarata volt és erős volt.

- Ez a beszéd! – vigyorog Jake, majd nyújtja kezét a húgomnak én, pedig megforgatom a szemem.

Azzal betömörültünk szegény kocsimba és elindultunk a mekibe. Odaérve kiszálltunk a kocsiból. Páran megbámulták a húgomat, ami engem nagyon zavart, de ő felemelt fejjel, nem foglalkozva velük ment. Soha nem mondta még neki, de büszke vagyok rá. Bármennyire is a padlón volt felállt.

Megrendeltük a kaját és kiültünk enni. Mosolyogva néztem, ahogy a húgom jó étvággyal falja a sajtburgerét. Én nem bírtam enni, azok után, ami történt egyszerűen egy falat nem ment le a torkomon.

- Na és Texas mi a terved a nyárra? – kérdi Vegas a húgomat nézve.

- Felépülés… - suttogja a húgom, mire én megölelem.

- Mindenbe segítünk, ha kell valami, szólj – mosolyog CC, a húgom pedig mosolyogva bólint.

Ahogy ott ülünk hirtelen a húgom, elhallgat és az üveg hamutartót, nézi, amiről a nap pont a szemébe tükröződik ő, pedig csak nézi, majd hirtelen sírva feláll és elrohan.

- Tex! – állok fel és rohanok utána, épp elkapom mielőtt egy épp bekanyarodó kocsi, elütné. – Tex mi a baj? 

Nem mondd semmit, csak zokogva bújik hozzám. Hosszú idő lesz, mire felépül…

Hazamentünk, majd ágyba raktam és megvártam, amíg elalszik. Későbbekbe megint elmentünk valahova, ugyanígy végződött, megijedt valamitől, ami feltépte a régi sebeit és zokogva kötött ki a karjaim közt.

Ahogy telt az idő a húgom visszanyerte régi alakját. Úgy nézett ki, mint régen. Lassan visszanyerte az emberek bizalmat és a hitét. A sebei lassan begyógyultak, de nem teljesen, olyan sebek vannak benne, amik tudom soha nem fognak begyógyulni, de amíg mi itt vagyunk neki, nem engedjük, hogy bármi is feltéphesse a sebeit. Ahogy gyógyultak be a sebei egyre pofátlanabb is lett újra, és nem hittem, hogy ezt fogom mondani valaha de, örülök neki. Ha visszatekintek, hogy egy hónappal ezelőtt még mosolyogni és járni alig tudott, most meg? Röhögve kergeti az öcsémet a lakáson keresztül. Örülök, hogy visszakaptam a húgom. Megbeszéltük, hogy senki nem fogja, szóbahoz az intézetet sem azt, ami történt, úgy, hogy ez a tabu téma nálunk. Múltkor az öcsém véletlen szóba hozta és szerencsétlent, egyszerre hárman rúgtuk sípcsonton.

Pár nap múlva lesz Tex tizennyolcadik szülinapja és a többiekkel épp a partit, próbáljuk kitervelni, miközbe drága húgom ismételten az öcsémet akarja megölni. Azt hiszem az öcsém jó kondiba lesz nyár végére, ha Tex minden nap így meghajtja. Az egészből csak annyit lehet látni, hogy két fekete folt futkorászik körbe a lakáson, tisztára, mint ha valami Pacman emó verziót néznék. Persze mikor Tex elszáguld mellettünk, mi eldugjuk a papírokat, meg ami épp a bulit tervezéshez van kirakva, és kezdett elegem lenni, hogy ötpercenként dugni kellett mindent.

- Texas! Ron! – ordítom el magam, mire ez a két szerencsétlen, úgy megijed, hogy elvágódik, és egymásra esnek.

Amber P.o.V

Épp az öcsémet kergetem a lakáson ezen a héten már negyedjére, mert most elcsórta az ipodomat, mikor Andy hirtelen felordít.

- Texas! Ron! – ordítja, mire én meg az öcsém úgy megijedünk, hogy elesünk, és egymásra vágódunk.  

Ron… na igen, az öcsém teljes neve amúgy Andrew Ronald Biersack, csak néha hívjuk Ronnak legtöbbször, ha valami rosszat csinált. 

- Igen? – állok fel nehezen.

- Folytassátok, odakint kérlek. Próbálnánk dolgozni az új dalon… Várjunk csak, kint van a medence… ne inkább maradjatok bent – mondja Andy gondolkodva. Na igen eszébe jutott, hogy még a végén belefolytjuk egymást a medencébe.

- Én inkább elmentem sétálni Snackkel – mondom, majd fütyülök, mire kiskutyám sprintelve lerohan, és az ölembe ugrik.

Mielőtt még elindulnék Andy utánam, szól, hogy menjek oda hozzá. Odaérve hozzá, hosszan megölel. Még mindig félt.

Annyi hónap után Andybe még mindig ott lappang a félelem, hogy valami bajom lesz. Ez az elmúlt félév mindkettőnknek sok volt. Mái napig vannak rémálmaim, de tudom, hogy azoknak semmi közük a valósághoz és tudom, hogy Andyék mindentől megvédnek. Persze a sebek még mindig mélyen bennem vannak, van, hogy mikor senki se lát, elkezdek sírni, de próbálom elzárni őket. A legtöbb seb már begyógyult, de vannak olyan sebek, amiknek még több idő kell, vagy lehet soha nem fognak begyógyulni, nem tudom. Annyit tudok, hogy mindent Andyéknek köszönhetem, ha ők nem lettek volna, most nem lennék itt.

Újra az vagyok, aki voltam és ezt csak nekik köszönhetem, hogy mellettem voltak. A karszalagom mái napig meg van, amit az intézetbe hordtam. Andy megtiltotta a többieknek, hogy az intézetről egy szót is szóljanak, de ez nem rajtuk múlik, ha úgy van valami így is, úgy is az eszembe fogja juttatni. Martha nagyon hiányzik, kíváncsi vagyok vajon, hogy lehet.

- Andy elmegyek az intézetbe – mondom neki.

- Mi van?! De hogy mész! – áll fel és azonnal beáll elém.

- Nyugi rendben van minden, csak Marthát látogatom meg – mosolygok rá, majd nyomok egy puszit az arcára.

- Hjaj rendben – sóhajt. – De vigyázz magadra és bármi van, szólj, és érted megyek.

- Okés – azzal intettem, majd hívtam egy taxit és elmentem az intézethez.

Amint kiszálltam a taxiból kicsit ledöbbentem. Az intézet be volt zárva… az ablakai betörve falai körbe graffitizve. Miután a taxis elment körbe mentem, majd egy kivágott részen bemásztam. Az ajtókon lakat volt, de az egyikről már le volt verve. Óvatosan kinyitottam és bementem.